Itt a vége!

Békés, Boldog Új Esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak határon innen és túl!

Igen, itt a vége, fuss el véle, már ami a freeblogos együttműködésünket illeti. De búslakodásra nincs okotok, mert ahogy megígértük, folytatjuk kalandjaink közkinccsé tételét, ha nem is itt, de egy másik szolgáltatónál.

Nagyon bízunk benne, hogy nem fog megismétlődni, ami miatt költözni kényszerülünk, s nem lesz több elveszett írás, tudósítás. Higgyétek el, hogy nem kis munka van egy-egy hosszabb bejegyzés mögött. Persze nem panaszképpen mondom, hiszen mi akartuk ezt a lovat, de ha még egyszer megtörténik, hááát...

Blogunk újraélesztésében nagy szerepet játszott/játszik Szabolcs, akit nem is ismerünk személyesen, de volt olyan kedves, hogy felajánlotta a segítségét. Nagy köszönet érte! Nyilvánvaló, hogy nem volt tisztában ezirányú tudatlanságunk mértékével, mert akkor nem tette volna! :)

Mondom ezt azért, mert már volt néhány száz idióta kérdésünk a témával kapcsolatban, s valószínűleg lesz is még, szóval nem nagyon hagyjuk őt békén. Mindenestre még nem sikerült kibillentenünk a nyugalmából, de azon vagyunk! :)

"Új" blogunk szerkesztés alatt áll, folyamatosan dolgozunk rajta, ezért arra kérünk Benneteket, hogy ne fogjátok vissza magatokat, ha bármilyen észrevételetek lenne vele kapcsolatban.

Fejlécünk is megváltozott valamelyest, de sikerült átmentenünk egy részét, amit Gábor barátunk hozott létre még 2006-ban, hála érte ismételten.

S hogy hol is találtok minket mostantól? Csak kattintsatok ide:

www.fejjel-lefele.com

Érdemes visszalapozni 10-12 bejegyzésnyit, hiszen ezek azok az írások, amik köddé váltak azon a sötét napon. Szerencsére Katámnak sikerült őket előhalásznia számítógépe mély bugyrából.

Ez az utolsó olvasnivaló ezen a régi, freeblogos oldalon, ami még él egy darabig, de aztán átadjuk az enyészetnek.

Még egyszer köszönet mindenkinek, aki így, vagy úgy, de támogatott minket blogunk létrehozásában és életben tartásában! :)

Papi

Sok lúd disznót győz! :)

Megannyi hozzászólás érkezett az utolsó bejegyzésünkre és majdnem mind olyanoktól, akiket nem is ismerünk, soha nem találkoztunk velük. Jól esett, köszönjük.

Mindenki egybehangzóan arra kért minket, hogy ne hagyjuk abba. Kaptunk tanácsokat, hogy menjünk át más szolgáltatóhoz, illetve külön köszönet Hellának, aki felajánlotta, hogy átküldi a hiányzó írásainkat a levelező rendszeréből.

Kezdetben blogunk arra szolgált, hogy a Peti szülei és az én szüleim valamelyest tudjanak az itteni életünkről. Lássák, hogy jól vagyunk és nem bántuk meg a döntésünket. Mivel ők nem használnak számítógépet ezért ezeket a bejegyzéseket rendszeresen kinyomtatjuk és a jó öreg módszerrel - boríték, bélyeg, posta - hazaküldjük nekik.

Az elején nem is akartuk publikussá tenni. Aztán ahogy a kijövetelünk időpontja egyre közelebb került mind több barátunk jelezte, hogy ugye, azért majd hallunk felőletek??!! Úgy döntöttünk, hogy ezen a blogon keresztül, aki kiváncsi ránk, az tájékozódhat. Azáltal, hogy mindenki számára elérhetővé tettük a világhálón, rengeteg ismeretlen talált rá az oldalunkra és követett nyomon minket.

Mikor felmerült bennünk, hogy abbahagyjuk, jelentkezett egy kedves ismeretlen, aki felajánlotta a segítségét. Úgy néz ki, hogy a freeblogot abbahagyjuk, és más úton folytatjuk! :)

Örülünk, hogy sokatoknak tetszenek a bejegyzéseink. Mi is néha-néha visszaolvasunk bennük és jókat nevetünk rajta. Itteni ismerőseink mikor arra a helyre utaznak el, ahol mi már jártunk, alapból megnézik mit is írtunk róla és mit érdemes megnézni ott.

Reméljük, hogy hamarosan sikerül beindítani az új fejjel-lefelét! Folyamatban van, szóval kitartás...

Kata

Égi jel?

Azt hiszem jelet kaptunk "fentről": blogunk befejezi földi pályafutását. :(

Sokszor megfordult a fejünkben, hogy most már abba kellene hagynunk. Főleg amikor jöttek a fényképtárolási problémák. Másrészről tudtuk, hogy sokan olvassák és ez tartotta bennünk a lelket. De ezt a múlt heti dolgot már nem tudjuk tolerálni.

Aki a napokban szerette volna olvasni a blogunkat biztosan észrevette, hogy valami nincs rendben, kaki van a biliben. Jól látta/látja. A freeblogot üzemeltető társaságnál behaltak a szerverek és az augusztus utáni bejegyzéseket nem sikerült nekik visszaállítani.

Számunkra mindez pénteken derült ki. Csütörtökön fejeztem be egy hosszú bejegyzést az ausztrál állami egészségügyről, ami piszkozatként pihent a blogban. Pénteken szerettem volna publikálni, de akkor már csak a rendszerhiba üzenet jött fel. Nem sejtettem semmit. Vártam míg helyrehozzák. Mára már világossá vált, hogy a Medicare-es eszmefuttatásom elszállt, de ezzel együtt az utolsó 11 bejegyzésem is. Nincs szó rá, hogy mennyire magam alatt vagyok. Majdnem sírva fakadtam.

Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám megírni ezt az utolsó egészségügyes bejegyzést újra. Szerintem sehogy. Az elveszett 11-et még csak-csak vissza tudnám állítani, mert kimentettem őket "word"-be, de rengeteg időmbe tellene visszatölteni a freeblogba. A hozzászólások viszont végképp eltűntek.

Kicsit emészgetjük még a történteket, de úgy néz ki, hogy: itt a vége...

KataPapi

Megtört a 4 és fél éves "Bálnaátok"

Télen a bálnák felúsznak az Antarktisz környékéről melegebb vizeket keresve, hogy életet adjanak a "kis" bálnáknak. Adelaidetől kb 80 km-re délre a Fleurieu félszigetnél az Encounter öbölben lehet őket megfigyelni májustól-októberig. Van egy weboldal, ahol folyamatosan regisztrálják, hogy mikor, hol, hányat és milyen messze a parttól láttak. Van egy telefonszám is, amin érdeklődni lehet, hogy épp vannak-e erre-arra bálnák.

Mióta itt vagyunk, minden télen egyszer legalább lementünk annak reményében, hogy sikerül látnunk őket. Mindezidáig nem jártunk szerencsével. De most úgy látszik, hogy magyarországról Csilla és Melinda meghozta a szerencsénket. Ők pár napja érkeztek ide a déli féltekére és mivel az idő gyönyörű volt, így összetrombitáltuk a "kis bandánkat" és lementünk a déli tengerhez/óceánhoz, hogy megmutassuk a környéket az újaknak.

na ilyen gyönyörű idő volt

Nem igazán jutott eszünkbe a bálna dolog, mert már feladtuk, és titkon megkérdőjeleztük létezésüket is. Egy nagy huroktúrát csináltunk: Adelaide-Goolwa-Port Elliot-Victor Harbor (Gránit sziget)-Waitpinga Beach-Adelaide

Négy óra előtt értünk Waitpinga Beachez és a Dennis Hut-nál lévő parkolóban csak kinéztünk a tengerhez. Rögtön kiszúrtuk a szörfözők között az igencsak élénken játszadozó bálnát a parthoz elég közel. Hosszú percekig (szerintem volt az fél óra is) lődörgött a környéken, kiprüszkölte a vizet, ahogy egy bálnához illik és minden szögből megmutatta a farokuszonyát is. Nagy volt az újjongás! Előkerült a távcső is és Csabi az óriási "paparazzi" gépével gyönyörű képeket készített.

Melida "kiskaliberű" gépével készített kép, piros körben bálna, balra tőle 3 szörfös

fenti 4 kép a profi géppel készült

A bálnafigyelő oldalról letöltöttem a vasárnapi jelentést és a táblázat szerint (pirossal be is kereteztem) mi a 15:30-as menetrendszerint érkező bálnát láttuk, ami 150 méterre lehetett a parttól (a táblázatban elírták a mértékegységet). Megdöbbenve vettem észre, hogy ezzel egyidőben Middleton-ban, ami Port Elliot mellett van és ahonnan jöttünk három bálnát is észleltek.

Most már hiszünk a bálnákban! :)

Kata

Hideg volt

Hát persze, hogy hideg volt, van, hiszen idelent most "tombol" a tél. :)

A múlt héten mértük a leghidegebbet a hátsó kertben lévő hőmérőnkön, ami 2.3 fokot mutatott az egyik hajnalban. Persze pluszban. Meg is lepődtünk rendesen, mikor munkába menet, kilépve az ajtón ez a kép fogadott:

Nem volt mit tenni, előkerült a "jégkaparó":

Hogy a továbbiakban ne legyen ilyen problémánk, Puttony pelust kapott:

Nem is volt gond ezek után, mert három, ilyen nagyon hideg éjszaka túlélését követően lekerülhetett a szemfedél az autóról.

Persze mindennek Döme az oka, mert amíg ő bent terpeszkedik a garázsban, addig a kicsinek kint kell fagyoskodnia. :( Na, majd teszünk róla, hogy a következő telet már ő is fedél alatt tölthesse.

Papi

Adelaide - Darwin - Adelaide: 4. rész

Utazásunk 14-dik napján - április 15-én - elhagytuk Darwint és megkezdtük az utat vissza Adelaidebe. Az egész túra alatt én voltam a negatív emberke, Papi a pozitív. Én mindig azt nyafogtam, hogy már csak 13 nap van hátra a nyaralásból, Papi meg mindig azzal vágott vissza, hogy: Hurrá, most kezdődik a két hetes nyaralásunk!

Darwint elhagyva rákanyarodtunk az Arnhem főútra, ami egyenesen a híres Kakadu Nemzeti Parkba vezet, mely a Világörökség része. Mielőtt belevetnénk magunkat a Kakaduba, a Stuart főút és az Arnhem főút kereszteződéseben van a Didgeridoo Hut (kunyhó). Itt vettük meg a rég áhított didgeridoonkat, amit mi csak didzsi-nek hívunk.

Rengeteg kézműves termék van itt, így elég nehéz volt a választás. Tanácstalanságunkat látva odajött hozzánk egy szakállas, elhanyagolt ürge, vállán egy rózsaszín Galah papagájjal. Kiderült, hogy ő itt a góré, a didgeridoo készítő, épp most is dolgozik 3-4 darabon, festegeti a mintát rájuk. Elkezdte megfújogatni a kiállított darabokat, hogy segítsen a választásban. Közben pedig elmesélte, hogyan készülnek.

Végül egy olyat választottunk, ami nem nagyon csicsás. Az alsó részére az őslakos zászló színei vannak felfestve, ami: fekete, sárga és vörös. A fekete jelképezi az őslakos embereket, a sárga a Napot, a vörös pedig a Földet. Csináltam egy közös képet az alkotóval, a didzsinkkel és Papival. Mikor Papi megpróbálta átkarolni az ürge vállát, a papagáj támadásba lendült - valószínűleg veszélyes betolakodót látott Papi személyében - és megcsípte a kezét. Hi-hi... Így jár az, aki rossz helyen nyúkál. :)

Egy kis fejtágítás: mi is az a didgeridoo? Sokan úgy gondolják, hogy közel 40 000 éves múltra tekint vissza, pedig nem. Az első ismert "feljegyzések" - azaz sziklarajzok - erről a hangszerről kb 2000 évesek.

A didgeridoo fából van, pontosabban egy darab fa (eukaliptusz), aminek a belsejét termeszek rágták ki, ezért van az, hogy minden didgeridoo más hangot ad, nincs két egyforma. Az egyik végére méhviaszt tesznek, amit mindenki a szája mérete szerint alakítgat. Aztán prüszkölve, de nem beleköpve megfújja. Nekem nem megy, Papinak meg még sokat kell gyakorolnia! :))

2005-ben egy angliai orvosi szaklap megjelentetett egy cikket arról, hogy milyen egészséges, ha didgeridoot fújunk napi 25 percen keresztül. Állítólag csökkenti a horkolást, a napközbeni álmosságot (lehet hogy itt a szomszédokra gondoltak). Ezeken felül segített azokon az embereken, akik abban a betegségben szenvednek, aminek a hivatalos nevét nem tudom, de az, amikor álmában az ember elfelejt levegőt venni. Ilyenkor az agya megkongatja a vészcsengőt és felébreszti az illetőt, aki erre másnap nem emlékszik, de akár többször is felkelnek ebben a betegségben szenvedő emberek egy-egy éjszaka. Na ennyit mára a tudomány világából.

A Kakadu Nemzeti Park Darwintól 257 km-re van keletre és 20 000 négyzetkilóméteren terül el. A belépő 14 napig érvényes és 25 dollár/koponya. Az őslakosok 6 évszakot különböztetnek meg, de leegyszerűsítve esős és száraz évszakok váltogatják egymást.

Itt kaptuk be a kavicsot Döme szélvédőjére mikor befele autóztunk a parkba aszfalt úton (nem ám földúton). Az egyetlen "nagyváros" a parkban Jabiru, ami elég nagy ahhoz, hogy a benzinkút melletti autószerelő műhely kicsit ki tudta javítani, hogy ne repedjen tovább.Továbbá itt található az alakjáról híres hotel: Gagudju Crocodile Holiday Inn.

Két éjszakát töltöttünk Jabiruban egy másik nagyon igényes és viszonylag olcsó kempingben (Kakadu Lodge and CP), aminek óriási medencéjében reggel-este is megmártóztunk - a kibírhatatlan meleg miatt - és rajtunk kívűl nem úszkált benne senki. A parkban az összes vízeséses helyet (Jim Jim, Twin, Gunlom) csak helikopterrel vagy kisrepülővel lehetett megközelíteni. Ezeket most kihagytuk. A mocsaras bámészkodó helyeket meg azért nem látogattuk meg, mert a sok víz miatt nem mocsarak voltak, hanem tavak. Maradtak a sziklarajzok. Rengeteg őslakos sziklarajzot láttunk már, de mind más és más. Tudtuk, hogy itt fent a Kakaduban különösen szép, igényesen megrajzolt ábrák vannak.

A Nourlangie sziklarajzoknál kezdtünk, ami 1,5 km hosszú körséta és három helyen vannak rajzok a sziklafalon. Az első helyen a megbillent óriási szikladarab egy természetes féltetőt hozott létre, ahova az őslakosok az esős évszak idején húzódtak be. A régészek fél méteres mélységben 1200-6000 éves, egy méteres mélységben pedig 20 000 éves eszközöket találtak itt. Ebből arra következtettek, hogy már 20 000 évvel ezelőtt is itt gyűltek össze az őslakosok. Most is láthatók azok a kőlapok lukakkal/mélyedésekkel, amin egy gömbölyű kővel zúzták össze a magokat. A második helyen vannak a táncoló emberek és egy puska. Néha a lefestett tárgyakból tudnak a tudósok következtetni a "festmény" korára, mert hogy puskát csak az elmúlt 150 évben festhettek az őslakosok, mikor kapcsolatba kerültek az első európaiakkal. A harmadik hely a fő galéria, ahol egyből beleütközünk Nabulwinjbulwinj figurájába, aki egy veszélyes szellem volt, megette a nőket. Nagyon szépen van megfestve.

Nabulwinjbulwinj, aki megette a nőket (mármint a jobboldali alak) :)

Innen továbbhaladva elérünk a Villám ember (Lightning Man) "csoportosuláshoz", ahol többfajta figura került megfestésre. A piramis tetején Namondjok áll. Ő az egyik ős, aki az égben lakik és csak este látható. Jobbra tőle Namarrgon, a Villám ember, aki ma is aktív. Ő felelős a heves villámlásokért az esős évszakban. A fő figura - Namondjok- alatt van a Villám ember felesége: Barrginj. Ezen három "főméltóság" alatt nők és férfiak csoportja, ünnepi ruhában. Egy-két nő cicije be van satírozva, ami arra utal, hogy ők szoptatnak. Hogy mi mindent bele tudnak magyarázni egyesek...??!! Esküszöm nem én találtam ki. Ha nem írják le észre se vettem volna ezeket a részleteket.

Innen a frissen megnyitott, kicsit még dagonyás földúton átautóztunk a másik rajzos helyre: Nanguluwur. Kb 4 km oda-vissza az út gyalog, mindenki vigyen magával elegendő vizet. A sétaút nagyon szép, csak nem ilyen melegben. Mi már törölköző nélkül el sem indultunk sehova.

Ennek a helynek az az érdekessége, hogy megint olyan rajzokat láthatunk itt, amit csak az európai emberek megjelenése után festettek meg az őslakosok, mert előtte nem találkozhattak/láthattak ilyet. Az egyik ilyen egy kétárbócos vitorláshajó, ami egy kis csónakot húz maga után. Ilyen hajókat az 1880-as és 1950-es évek között láthattak az őslakosok, amikor ezek a hajók hozták az ellátmányt az európai vadászoknak, akik az Alligator folyó környékén táboroztak.

Azt már megszokhattuk, hogy az őslakosok előszeretettel festettek le kézfejeket úgy, hogy a kezüket a sziklafalra tették és a szájukból festéket prüszkölve rá - korai festékszóró :) -  a kézfej körvonala rárajzolódott a sziklára. Itt ezt egy kicsit feltúrbózták: nem csak nyitott tenyerek láthatók, mint azt eddig megszoktuk, hanem a három középső ujjat összezárták. Ezt a tudósók már valamiféle tudatos művészetnek titulálják. Itt figyelhetünk meg olyan kézfejfestést is melyekre "csipke" kesztyű van festve. Ezek szintén "friss" rajzok, mert csak akkor láthatták őket, amikor az angol kisasszonyok partra szálltak.

A halak és teknősök hihetetlen szépen vannak itt megfestve. Gyönyörűek!

A sziklarajzokat 1963 és 1964 között újrafestették. Ez egy tradíció, hogy újra meg újra átfestik és csak a kiválasztott művészek csinálhatják ezt. Amúgy a park dolgozói igyekeznek minden eszközzel megóvni ezeket a kényes festményeket. Vannak olyanok, amik a függőleges falra vannak felfestve és a lecsorgó esővíz rongálja. Ezeket szilikon csíkkal veszik körül, hogy eltérítsék a csordogáló vizet.

Még egy extra éjszakát töltöttünk Kakaduban a medencés kemping miatt és másnap irány vissza délnek. Úgy látszik, hogy mi mindig összeszedünk valamiféle útitársat.

Biztos mindenki emlékszik még a 2011. március 20-i bejegyzésünkre, mikor is az igencsak nagyra nőtt és lelkileg-testileg sérült PókIca csatlakozott hozzánk és mi egy imát mormoltunk magunkban minden egyes alkalommal, mikor beszálltunk a kocsiba: nem mérgező, csak nagy és csúnya, nem fog megcsípni, jobban fél, mint mi.

Na egyik este a Kakaduban Papi épp elment zuhanyozni. Én már pizsiben a tetősátorban készülődtem az esti mozizáshoz (mert volt nekünk ám "mozigépünk" és majd minden este megnéztünk egy filmet), mikor egy kb 2 cm-es, feketés, keményhátú bogarat láttam meg a sátor plafonján. Kicsit megijedtem, mert nem volt itt a kivégző osztag, akinek sikíthattam volna. Nem volt helye nyafogásnak, rájöttem, hogy ezt most nekem kell megfogni.

Szép lassan előremásztam, mert ott volt a pzs, szabad kézzel meg nem fogom. Különben sem láttam tisztán a félhomályban, hogy milyen fajta bogár. A sátor hermetikusan lezárható aprólyukas szunyoghálóval, hogy még a homok-légy - sand flies - ami kis muslica méretű se tudjon bejönni. Így kicsit értetlenül álltam a dologhoz, hogy ez a nagy valami hogyan és hol?! Na mindegy, már bent volt.

Épp elértem a zsepiket, fél szemem mindig a bogáron, mikor is ez a valami fénysebességgel leszaladt a takarómra. Húha, ennek a fele sem tréfa. Gyorsan kell cselekedni. Nem lesz egyszerű. Nem árulok el nagy titkot: nem is sikerült. :( Lassan közelítettem a zsepivel felé, hogy elkapjam, mikor újra begyújtotta a sugárhajtást és egy szempillantás alatt a párnám, vagy a szivacs alá futott. Azt hiszem mondtam egy cirkalmasat és kezdtem felforgatni a szivacsot, az ágyneműt a félhomályban, de tudtam, hogy esélytelen. Egy ilyen "kis" bogár bárhova el tud bújni és képtelenség megfogni. A sátorban nincs hely pakolászni, mindent le kellene hordani, kint meg már sötét van, a szúnyogok megennének, még több valami mászna rá/bele a kidobált cuccra. Így a Darwini túránk elalvó imája a hátralévő két hétre a következő volt: ugye Papi nem fog bántani a bogár, csak körbeszimatol... :)

Na, minden jó, ha a vége jó: egy hét együttalvás és szimatolgatás után előkerült a potyautas egy csótány személyében (így már érthető a gyorsasága). Nappali világosságban tényleg 2 cm volt, amit Papi egy nagyon-nagyon gyors - villámgyors - mozdulattal szétkent a kocsi belső szélvédőjén. Reméljük ez a bogár azonos volt a sátorban lakóval. :)

Itt Kakaduban láttunk először olyan táblát, hogy vannak olyan helyek ahova nem lehet behajtani sima benzines autóval. Eddig ezt csak hírből ismertük, nekünk is csak úgy mondták/mesélték. A tábla szerint aki megszegi, annak 100 büntetőpontja bánja (fogalmunk sincs hogy mennyi büntetőpontunk lehet a jogsin) vagy 11 000 dollár bünti vagy fél év börtön. Nem semmi!

Ez azért van, mert így szeretnék megelőzni, hogy az őslakosok benzint szipuzzanak. Ezért 2005-ben az ausztrál BP (BritishPetrol) kifejlesztette az alacsony aromájú benzint, amit opál benzinnek neveztek el. A sima benzin 25%-ban tartalmaz "illatos" anyagokat, az opál benzin csak 5%-ban. Egy 2010-es jelentés szerint a bevezetett 106 közösségben 70%-al esett vissza a szipuzás. Szóval, akinek benzines az autója az ne felejtse el, hogy opál benzint tankoljon az ilyen helyeken, különben akaratán kívül bajba kerülhet és a büntetés elég húzós. Vagy járjon dízel autóval.

Ismét Matarankában vagyunk. Itt már jártunk pár nappal ezelőtt, hogy megnézzük a hőforrásokat, de az áradás miatt megközelíthetetlen volt. Viszont ahogy húzódott vissza az áradás, úgy nyitották meg utakat a Kakaduban is és ebből kiindulva optimistán érkeztünk a hídhoz. IGEN! Hűlt helye a víznek. Most már senki és semmi nem állíthat meg minket.

az elárasztott út odafele április 8-án a Mataranka-i forráshoz

visszafele április 17-én szabad az út a forráshoz

Katherine város északi részétől Matarankán át egészen Queensland határáig egy masszív földalatti mészkő formáció húzódik. Az esős évszakban az eső a mészkő porózus szerkezetén kersztül beszivárog a föld alatt 30-100 méteres mélységben lévő mészkőüregekbe/barlangokba. Ezeket a forrásokat hamis hőforrásoknak hívják, mert nem valamiféle vulkanikus utóműködés hatására melegszik fel a vizük, hanem a 30-100 méteres mélységnek megfelelő hőmérséklet változás melegíti fel a leszivárgott vizet, amik aztán repedések mentén törnek a felszínre.

A "mártózó" medencét a második világháború idején ásták ki a katonák. Előtte a pálmák alatt kanyargott a forrás úgy, ahogy most a keserűforrásoknál, mely kb 100 méter után ömlik bele a Roper folyóba. Ennek a vize mélyebb, így kisgyerekesek jobban járnak, ha a hőforrást látogatják és nem a keserűt, ami nem is keserű, csak a neve az. A két forrás kb. 4-5 km-re van egymástól. Hihetetlen, ahogy a türkizkék színű víz érintetlenül kanyarog a pálmafák alatt. Jót csobbantunk!

vízalatti felvétel a forrásról, semmi mesterséges betonozás

A hőforrás melletti kemping lepra, de kibírható. Rengeteg vad minikenguru és páva kószál a sátrak között, főleg este/éjszaka és kora reggel. Végre jót tudtunk aludni. Semmi pára, sőt most már a hosszú pizsit is fel kellett venni, mert hajnalban hűvös volt.

A környék annyira magával ragadott, olyan szép, hogy kisírtam egy könyvet: Jeannie Gunn - We of the Never Never. Nem tudom milyen, még nem volt időm elolvasni csak bele-bele olvastam. Ezt a könyvet a fent említett hölgy írta 1908-ban.

A történet 1902-re nyúlik vissza, amikor a férje révén ide "kényszerült" költözni Melbourne-ből a Matarankától nem messze lévő Elsey-i marhafarmra. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére férje 1903-ban meghalt maláriás vérhasban, így egy év után visszaköltözhetett délre. A könyv amolyan irodalmi alapmű itt. Arról szól, hogy akkoriban milyen nehéz volt egy fehér nőnek beilleszkednie, hogyan kezdték megkedvelni és befogadni az őslakosok őt, milyen volt az élet ott... és majd esetleg írok róla többet, ha elolvastam. A könyvből film is készült.

Visszaértünk Alice Springsbe. Újfent a West McDonnell Big4 kempingben szálltunk meg, ahol idefelejövet is. Másnap belevetettük magunkat a West McDonnell Nemzeti Parkba. Két napot szántunk rá (nem volt több), kicsit rohanós lett, de amit szerettünk volna megnézni azt teljesítettük, igaz 1-2 túra nyúlfarknyi lett. Szerintem minimum 5 nap kell ide.

A park egy jól kiépített kb 380 km hosszú aszfaltúton kocsival bejárható, amiből van egy 43 km-es földút szakasz is. Ebből a 380 km-es hurokútról tüskeszerűen ágaznak ki a látnivalók. Némelyik kitérő 2-3, 5-6 km-es, de vannak 20-22 km-esek is, ezek igen nehéz terepen, csak terepjáróval elérhetőek. A mi időbeosztásunk abból állt, hogy elindultunk Alice Springsből és a térkép alapján igyekeztünk minden számunkra érdekes kitérőt megnézni, de a nagy cél a Pálmák völgye volt, ami igencsak megedzette Dömét és sofőrjét.

Ahogy haladtunk befele a parkba azt vettük észre, hogy igen érdekes dombvonulatok követnek minket több kilóméteren keresztül. Még mondom is Papinak, hogy nézd már, ezek a hegyek/dombok olyanok, mint egy óriási nagy hernyó, párhuzamosan jönnek velünk. Azt mondja Papi: valahol ausztráliában van egy hely, amit úgy hívnak, hogy: Caterpillar Dreaming.

Most, hogy mondta, nekem is rémlett valami, de nem voltunk biztosak benne. Hazajöttünk és az interneten rákerestünk. Bingó! Ez a hely volt az. Tényleg úgy néz ki, mintha óriási hernyók araszolnának az úttal párhuzamosan.  A több millió éve lerakódott kőzet folyamatosan errodálódik, ennek köszönheti a különleges alakját. A csatolt kép egy űrfelvétel a helyről, így láthatók igazán a méretek. Nekünk nem sikerült jó képet csinálni róla, de találtam egy igazán szépet az interneten, egy profi fotós csinálta. Mivel szerzői jog védi, ezért a linket teszem közzé, akit érdekel kattintson rá. Itt megnézhető egy kép a Caterpillar Dreaming-ről.

nagyon távoli kép, a kék számok az utat jelölik, a vízszintes csikok a "hernyók"

Első kiugrónk a Simpson hasadék volt, majd a Standley Chasm, ami szintén egy hasadék. Az az érdekessége, hogy olyan keskeny, hogy csak délben ér le a Nap sugara a földre, mikor épp felette van. A nap többi részében árnyékba búrkolódzik. Mi 11 órakor értünk oda, Papi kérésére megvártuk a delet. Kicsit unalmas volt várakozni, de megérte. Percről-perce lejjebb ereszkedett a fény, mígnem elöntötte a hasadék alját és ebben az időben a napfény által megvilágított szikla hihetetlen színben pompázott.

Papi várja a napfényt...

Elley Creek Big Hole az egyik legnagyobb állandó vízzel teli tavacska a Parkban. Kedvelt hely a fürdőzésre, de vigyázzunk: a víz mély és nagyon hideg. A helyet előszeretettel keresik fel a geológusok, mert a sziklafalon látni lehet egy majdnem teljes időrendi sorrendet a lerakódott üledékekből.

Az üledékréteg 2 km vastag és csak "szikla szendvicsnek" hívják, ami 850-600 millió év között rakódott le. Aztán úgy 340 millió évvel ezelőtt egy nagy földmozgás révén közel 10 000 méter magasra gyűrődött fel, majd lassan elkezdett errodálódni. Hihetetlen elképzelni, hogy ezek a dombocskák egykoron a Himalája magasságát is elérték. Nekem sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne ha valaki feltalálná az időutazást! Én tuti vevő lennék rá! :)

Következő kitérő az Ochre Pits, azaz az őslakos "testfesték lelőhelyek". Szigorúan védett terület, buzdítják a túristákat, hogy köpd be a szomszédodat, azaz a túristatársadat ha azt látod, hogy zsebre tesz egy kavicsot. Itt mindenki figyel mindenkit! :)

Nagyon szerettem volna egy fehér, egy okker és egy vörös icipici darabka követ hazahozni, de mivel zsebretett kavicsonként 5000 dollár a büntetés, nekem a három darab egy kiskategóriás autó árába került volna, így nem bővítettem a nappalink gyűjteményét.

A vízszintesen lerakódott, majd függőlegesre felgyűrődött és lekopott rétegek a szivárvány színeiben tündökölnek. Színüket a vas-oxidtól kapják. A vörösben van a legtöbb, az okkerben már kevesebb és a fehérben szinte semmi, az inkább kaolin. A gyerekek és nők nem gyűjthettek festékeket, ez férfi feladat volt. A festékeket állati zsírral keverték össze és az ujjukkal vagy madártollal festették meg a bőrüket ünnepnapok alkalmával. A festékekkel kereskedtek is. Ausztráliában nem mindenhol található ilyen jó minőségű "festék", ezért az őslakosok bumerángra, lándzsára vagy ételre tudták cserélni azt.

Ormiston hasadék, amit nem érdemes kihagyni. A vízgyűjtő tavacska a hasadék déli végénél 14 méter mély. Ottjártunkkor rengetegen fürödtek benne. Először lesétáltunk a folyóhoz, csináltunk 1-2 fényképet, majd elindultunk a 2,5 km-es körtúrára.

Az ismertető szerint van egy rész, ahol a túra keresztezi a folyót és a folyó állásától függően lehet, hogy át kell úszni rajta. Mi ennek nem annyira örültünk, mert a víz hideg volt, illetve a hátizsákunk mindig tele volt mindenféle elektronikai kütyüvel, amiket sose hagytunk a kocsiban. Így egy kicsit nehéz lett volna az úszás, fejünkön egyensúlyozva a hátizsákkal. Mégis nekivágtunk azzal az elhatározással, hogy visszafordulunk, ha túl mély a víz.

Meredek lépcsős kaptató a kilátóig, ahol egy darab "kísértet eukaliptuszfa" (Ghost Gum) árválkodik, a túra neve is az, hogy: Ghost Gum Walk. Azért hívják kísértet fának ezeket, mert hófehér a törzsük, ami holdfénynél elég kísértetiesnek látszik. A hegyoldalban kialakított ösvény nagyon szép, gyönyörű a kilátás. Nemsokára elértük a folyót, amire Papi csak annyit mondott, ennek a fele sem tréfa. Cipőket levettük, zoknit belegyűrtük és lassan elkezdtünk sétálni a patak partján, néhol térdig, néhol bokáig érő vízben és folyamatosan kerestük a sekély átjárót. Végül egy homokpadra leltünk, ahol térd alatti vízmélységben sikerült átkelnünk, így megúsztuk az úszkálást. Nagyon kalandos volt a séta ezzel a vízátkeléssel. A túra nem hosszú, nem túl meredek, vadregényes és szép, érdemes végigcsinálni.

jobbra fent a kilátó és a magányos "Szellemfa"

Igencsak későre járt, így kemping után kellett néznünk. Innen egy köpésre található a Glenn Helen szoros, ahol van is egy, csodás környezetben. Vigyázzatok, a kempingben ne fizessetek hitelkártyával, mert 2,20 dollár extra költséget számolnak fel rá. Én nem vettem észre így az áramos kemping 30+2,20 dollárba került.

Nagyon jó helyet kaptunk, fent a magaslaton. Éjszaka olyan dingóüvöltések voltak, mintha egy farkascsapat portyázott volna a sátrak között. Rendesen be voltunk tojva. Még jó, hogy a mi sátrunk a magasban volt. A dingók órákon keresztül nem hagytak minket aludni, főleg a kukák körül csaptak zajt kaját keresve. Reggel gyönyörű volt a napfelkelte, ahogy a szemközti sziklafalra rásütött.

Reggel viszonylag korán nekiindultunk a maradék látnivalónak, mert tudtuk, hogy délutánra vissza kell érnünk Alice Sprigsbe még a boltok bezárása előtt. Muszály volt feltankolnunk kajával az utunk utolsó hetére a földutas szakaszra. Másnap Húsvét péntekje volt, ami munkaszüneti nap, minden zárva, nem kockáztathattunk.

Először a Gosse Bluff meteor kráterhez mentünk, ami egy 12 km-es kitérő oda-vissza. Most is kb 9 óra tájékán autóztunk a földúton, mikor egy újabb "hernyókígyó" csapat masírozott át előttünk. Aztán egy újabb csapat és továbbhaladva megint egy, bár kissé rendezetlen csapat. Mindegyiknél megálltunk és néztük őket egy darabig. A rendezetlen bandán - akik egy meredek partfalon próbáltak felmászni, de mindig visszaestek - próbáltunk segíteni, de nem reagáltak a sorba rendezésünkre, elvesztették a vezérfonalat és remegve próbáltak felmászni újra meg újra.

Elértük a krátert, ami hatalmas. Be lehet autózni a közepébe, ahol piknik helyek vannak kialakítva. Mivel ilyen óriási nem lehet róla élvezhető képet készíteni, csak a levegőből néz ki jól. A becsapódás kb 142 millió éve történt. Az eredeti kráter - ami mára már errodálódott 22 km széles volt. Napjainkban csak a belső kráter látható, ami 5 km széles és 180 méter magas. Ez a hely, amúgy szintén egy őslakos szenthely. Az őslakosok szerint úgy alakult ki, hogy: a Tejúton egy csoport égi nő táncolt. Az egyik nő elfáradt és beletette a gyerekét egy fakosárba. A kosár leesett és becsapódott a Földbe. A gyerek anyja az Esthajnal Csillag (Venus), aki folyamatosan keresi elveszett gyermekét.

ez az első kép a sajátunk

halványan kirajzolódik a kráter eredeti pereme

Végezetül a Pálmák völgye (Palm Valley). Rendszeres olvasóink biztos emlékeznek, hogy ez volt az a hely ahova utunk harmadik napján szerettünk volna eljutni. Viszont a megáradt Finke folyó visszafordulásra kényszerített minket, így maradt a másik végéről való megközelítés, ami innen a West McDonnell parkból egy 22 km hosszú, igen kemény, csak terepjáróknak engedélyezett úton érhető el. Volt ott minden: mély homok, kavics, durva sziklás rész póznákkal megjelölve, illetve többször kereszteztük a vízzel teli Finke folyót is.

itt épp keresztezzük a Finke folyót

olyan, mint a síelők szlalompályája, tilos a botokat érinteni :)

A 22 km-es utat befele 1 óra 35 perc alatt teljesítettük és többször leizzadtunk (kifele 1 óra 33 perc). Jó lett volna egy éjszakát vadkempingezni bent a völgyben, de nem volt rá fölös éjszakánk. Sajnos az 5 km-es gyalogtúrát is passzolni kényszerültünk, mert már délután egy óra volt. Így csak egy kisebb sétafikálást csináltunk a pálmák között.

Az ismertető tábla szerint itt Red Cabbage pálmák vannak, ami nyers fordításban Vörös Káposzta Pálma, de nem hiszem hogy helyes ez a fordítás. Ezek a pálmák sehol máshol a világon nem fordulnak elő - állítja a tábla. Másik érdekessége a helynek a "Cycad"-cikádok (fogalmam sincs mi a magyar neve), amik az árnyékos sziklafalakon nőnek. Ezek a fajok lassú növésűek és ahogy nőnek az elhullatott levelük csonkja megmarad a törzsön. Ezeket megszámolva a tudósok arra következtetnek, hogy egyes egyedek 300 évesek. Már akkor is itt álltak, mikor még Cook kapitány el sem érte Ausztrália partjait. A kérdés az, hogy vészelik át a pálmák a sivatagi körülményeket? Honnan jutnak elegendő vízhez?

Több ezer évvel ezelőtt, mikor Közép-Ausztrália sokkal csapadékosabb volt, akkor a rengeteg leesett esővizet a homokkő, mint egy szivacs magába szívta és egy óriási föld alatti vízkészletet alakított ki. Így az itt "ragadt" pálmák ebből a vízből táplálkoznak még ma is. Még egy kérdés merülhet fel bennünk: honnan kerültek ide a pálmák? Idetelepítették? Nem. Kétszázmillió évvel ezelőtt, mikor a földrészek még egyben voltak (Gondvana), akkor az egész területet esőerdő borította. Aztán 45 millió éve Ausztrália leszakadt, elvándorolt a mai helyére, fokozatosan elsivatagosodott, de itt ezen a helyen a föld alatti víznek köszöhetően a pálmák tovább tudtak élni és szaporodni.

Késő délután nagy rohanás közepette visszaértünk Alice Springsbe. Bevásárlás után ismét a megszokott kempingben hajtottuk álomra a fejünket és már nagyon vártuk, hogy reggel legyen és ráhajthassunk a híres földútra. 1300 km várt ránk a homokban! :)

A negyedik bejegyzés képei innen megnézhetők, vagy a galériából. A befejező rész előzetese: a híres Old Ghan vasút nyomvonala; Oodnadatta track; bővítettük a szélsőségek listáját: ellátogattunk Ausztrália geometriai középpontjába és tiszteletünket tettük a legmélyebb ponton is (-16m); két fős falu; a rengeteg feltörő forrás; illetve miért aludtunk csákánnyal az első éjszaka...

Kata

Mesekönyv utazóknak

Pénteken megérkeztek az ausztrál útleveleink! :)

Kívülről semmi különös. Fekete színű. De amikor kinyitod...

Mintha egy mesekönyvet lapozgatnál. Minden egyes oldalon egy-egy ausztrál állat, vagy Ausztráliára jellemző esemény/látkép/életvitel látható. Olyan gyönyörű, hogy egyből az futott át az agyunkon, hogy kell egy másik is "tarcsiba", amit nem piszkítunk össze pecsétekkel! :)

Összesen 7 biztonsági elem van beépítve az útlevélbe, amit az első oldalon meg is magyaráznak. Ezekből a legérdekesebb a fényképet és személyi adatokat leragasztó fólia, amire díszítő sorban rányomtatták a kengurut és emut, de ezek három dimenzióban láthatók. Először azt hittük, hogy piszkos a vadonatúj útlevelünk. :)

Belül az összefűzésnél minden oldalon mikroírással a Waltzing Matilda szövege van beleírva. Erről a dalról azt érdemes tudni, hogy egy népszavazás alkalmával majdnem Ausztrália nemzeti himnusza lett, csak egy kicsivel maradt el a győztestől. Itt meghallgathatod.

Továbbá ezek az útlevelek már azonosító chippel vannak ellátva, ami azt jelenti, hogy nem kell sorba állni és átadni egy morconavámosGizinek/Józsinak, hanem el kell húzni egy gép előtt az útlevelet, bele kell nézni egy kamerába és meg is volt az útlevél ellenőrzés, lehet tovább haladni. Már ahol vannak ilyen kapuk felállítva.

Alig várjuk, hogy az új útlevelünkkel látogassunk haza!

Kata

U.I.: Egy kis számadat azoknak, akik lassan abba az irányba haladnak, hogy állampolgárok lehessenek: az állampolgársági vizsga 260 dollár/koponya, az útlevél igénylés 226 dollár/koponya. Kettőnknek ez kb 1000 dollár volt. Viszont érdemes állampolgárrá válni, mert ha nem, akkor 5 évente kell megújítani az állandó lakosi vízumot, aminek így 5 évente van egy díja és papírmunkája. Remélem mi egy életre letudtuk a Bevándorlási Hivatal felé történő papír/formanyomtatvány/hiteles másolat/másolat másolata/stb... leadását.

Már bizonyítani is tudjuk

Megérkeztek az állampolgárságot igazoló dokumentumok:

Azért kellett várni rá egy keveset, mert mi a gyorsított eljárást választottuk, így az eskütétel napján még nem voltak készen. De ami késik, az nem múlik, már bizonyítani is tudjuk, hogy ide (is) tartozunk mostantól.

Különös bánásmódot igényelnek, mert sem összehajtani, sem laminálni (fóliázni) nem szabad őket. Az a piros kör a lap alján egy úgynevezett száraz pecsét, vagyis dombornyomásos, amit ellenőrzés alkalmával megtapogatnak, hogy valódi-e. Ezért nem szabad befóliáztatni. Erre nyomatékosan felhívták a figyelmünket.

Ezek az okiratok egyébként egyenértékűek az ausztrál születési anyakönyvi kivonattal. Azaz, ha valahol, valami oknál fogva bizonyítani kell az állampolgárságot, akkor ezekkel tudjuk megtenni azt. Mint ahogy máris szükség volt rájuk, hiszen az útlevél igényléséhez elengedhetetlenek ezek a papírosok.

A jövő héten talán már arról a kengurus-emus "kiskönyv" meglétéről is beszámolhatok. :)

Papi

Adelaide - Darwin - Adelaide: 3. rész

Mikor visszaérkeztünk a 4 hetes túránkról több munkatársunk is kérdezte, hogy melyik az a hely, ami a legjobban tetszett. Kettő is volt. Az egyik a Litchfield Nemzeti Park, amiről ez a bejegyzés fog szólni és a West MacDonnell Nemzeti Park, ami a következő részben szerepel majd.

A Litchfield Nemzeti Park nevét Frederick Henry Litchfield után kapta, aki tagja volt az 1864-es Finniss expedíciónak. Az expedíció Adelaideből indult és célja az volt, hogy megfelelő helyet keressenek az északi terület fővárosának. A park kb 100 km-re van Darwintól, úgyhogy aki Darwinba utazik, ne hagyja ki, látogasson el ide.

A park kényelmesen bejárható egy nap alatt is, de aki nem rohan az áldozzon rá legalább 2 napot. Nekünk sajnos csak egy nap jutott rá, de mivel az áradások miatt a Sandy Creek vízesés és az Elveszett Város le voltak zárva, ezért nem keseregtünk sokáig, kivégeztük egy nap alatt. Viszont azt már a túra elején eldöntöttük, hogy ide - és a Kakadu Nemzeti Parkba - a száraz évszakban is el kell jönni. Más-más arcát mutatja a vidék. Rengeteg itteni barátunknak mutattuk meg a képeket és mindenki el volt csodálkozva, hogy milyen zöld minden, mennyi víz van mindenhol. Van olyan ismerősünk, akik márciusban jártak itt, ami az esős évszak utolsó hónapja és mondták, hogy nekik semmiféle áradás nem volt sehol, és nem volt ilyen zöld minden. Mi meg április végén jártunk ott, ami már az esős évszak vége, száraz kezdete. Viszont akárhány emberrel beszéltünk fent, mindenki egybehangzóan azt mondta, hogy idén nagyon sok eső esett, minden folyó meg van duzzadva.

A park legtöbb látnivalója jól kiépített aszfaltúton megközelíthető. A fent említett Sandy Creekhez és az Elveszett városhoz csak földút vezet. Ismét nagy szerencsénk volt. Sikerült olyan időpontot kifogni, amikor alig volt túrista. Most biztos azt gondoljátok, hogy emberundorunk van. Nem erről van szó, csak nem szeretjük a nyüzsit. Szeretjük magunk felfedezni a természet csodáit, szeretünk úgy képet csinálni, hogy nincs rajta egy busznyi japán és német túrista. Szeretjük ha a földúton nem konvojban kell haladni és a gyalogtúrán nem tapossa le senki a sarkunkat. 

Ez a park a száraz évszakban (június, július, augusztus) nagyon népszerű. Az egyes vízeséseknél külön tábla figyelmeztet arra, hogy ha a parkoló tele van, akkor a vízesés is tele van, menj haza és gyere vissza egy másik időpontban, ne parkolj a parkolón kívűl az út szélén. Illetve ha bejutottál a vízeséshez és kifürödted magad, akkor állj tovább, engedd hogy más is lubickolhasson.

A térkép szerint az első "megálló" a termeszvárak. Itt kétféle "építészcsapat" él és munkálkodik. Az egyik - és talán a leghíresebb is - a Mágneses termeszvárak (Magnetic Termite Mounds). Nem arra kell gondolni, hogy ezek a várak magukhoz vonzák a fémet. Nevüket onnan kapták, hogy észak-déli tájolásúak. Közel két méter magasak és csak pár cm szélesek. Olyan mintha az óriások temetőjében sétálnánk, sírkő mindenhol, amerre csak a szem ellát. Ottjártunkkor sajnos elég magas volt a fű, így nem tudtunk igazán jó képeket készíteni.

Miért pont észak-dél? A termeszeknek nagyon vékony bőrük van (gyakran hívják őket fehér hangyáknak) és ezért érzékenyek a hőingadozásra. A 30 fok körüli hőmérséklet az ideális nekik. Az észak-dél tájolás arra szolgál, hogy a felkelő "gyenge" Nap nem melegíti fel túlságosan a termeszvár keleti oldalát. Aztán délben, amikor a legmelegebbek a Nap sugarai akkor csak egy kis vékony felületen éri őket a napsütés, délután pedig már a "fáradt", lenyugvó Nap melegíti a nyugati felületét a termeszvárnak. A kiráy és a királynő a termeszvár alján lakik. A dolgozók és a katonák a közepén. A halottak a tetején vannak eltemetve. Az ismertető tábla alapján ezek a termeszek a füvek gyökerét eszik. Mi azt hittük minden termesz fát eszik... :)

A másik fajtája a termeszváraknak a Katedrális Termeszvárak. Ebből sokkal többet láttunk úton-útfélen. Nevüket onnan kapták, hogy a termeszvár alakja egy katedrálishoz hasonlít. Itt a parkban van egy igen nagy példány: 5 méter magas és közel 50 éves!

Nem fürdőzésre készültünk, így mikor elértünk a Buley Rockhole-hoz Papi "önként" vállalkozott, hogy visszasétál a kocsihoz a fürdőruhákért, törcikért és papucsokért! Micsoda úriember, ugye?

A Buley Rockhole-t a Lilafüredi fátyolvízeséshez tudnám hasonlítani, csak ez egy kicsit elnyújtottabb és minden egyes lépcsőnél egy kis természetes medence van, amiben meg lehet mártózni. A bátrabbak - nem mi - fentről elindulva átbuknak/átcsúsznak az egyes minivízeséseken és minden kis medencében csobbanak egyet. Ezt mi egy kicsit veszélyesnek tartotuk, mert a víz sodrása elég erős volt és ha megcsúszol akkor 1-2 szikla szépen felhasogatja a bőrödet vagy akár csontodat törheted. Úgyhogy csak óvatosan! Itt fent északon már 30 fok felett volt minden nap a hőmérséklet, így jól esett felfrissülni. Épp végeztünk a fürdőzéssel, mikor megérkezett egy busznyi diák. Gyorsan összeszedtük a holminkat és indultunk a következő helyre, hogy a siserehad előtt érjünk oda. Ezután minden további látnivalóhoz a csapat előtt értünk oda. Szerencsére.

Újabb fürdőzés, de most a Florence vízesésnél. A vízesésnek két ága van, úgy is hívják dupla vízesés. Rengeteg víz zubogott le és olyan erős volt a sodrás, hogy komoly erőfeszítésbe tellett egyhelyben maradni vagy az árral szemben úszni. A parkolótól 160 lépcsőfok vezet le a völgybe és onnan még kb 300 métert kell gyalogolni a vízesés alatti tavacskához. De megéri! Csodálatos volt! Mi még soha nem fürödtünk vízesés alatt. Hihetetlen színek. A víz kristálytiszta és kellemes. Csend, nyugalom, csak a víz zubogását lehetett hallani.

A Tolmer vízesés a három nagy vízesések egyike és mindegyik közül a legmagasabb. A parkolótól egy 800 méteres sétával érhető el. Itt sajnos nem lehet a vízesés lábánál lubickolni, sőt tábla tiltja, hogy lesétáljunk a völgybe. Régebben volt rá lehetőség, de most már óvják a környezetet, mert itt él az Orange Horseshoe Bat és a Ghost Bat (Patkóorrú denevér, Szellem denevér).

Irány a Wangi vízesés, mely a legnépszerűbb a parkban. A vízesés környéke jól ki van építve, ideális hely a piknikezésre. Ottjártunkor tilos volt fürdeni, mert az esőzések miatt túl sok víz volt a tóban. Érdemes megcsinálni az 1,6 km hosszú huroktúrát, ami trópusi erdőn vezet keresztül, majd lépcsők visznek fel a vízesés tetejére. A csatolt két képpel érzékeltetni akartam az évszakok közti különbséget. Az első képet Krisz és Teki készítette augusztusban a száraz évszakban. A második a mi képünk áprilisban, az esős évszak végén. A Wangi vízesés két arca:

Szerettük volna megnézni a régi Ón bányát is, de az odavezető út le volt zárva az áradás miatt. Mivel minden megközelíthető látnivalót bejártunk itt a parkban, végre valahára nekivághattunk az utolsó szakasznak, ami felvisz minket utunk legtávolabbi pontjába, Darwinba.

Úgy döntöttünk, hogy nem ugyanazon az úton hagyjuk el a parkot amin bejöttünk, hanem hátulról kanyarodunk rá Darwinra. Döntésünket arra alapoztuk, hogy ugyanarra menni unalmas és időpocsékolás, na meg hosszabb is: 170 km. Így a hátsó utat választottuk, ami csak 135 km, de ebből 21 km földút, viszont érinti a Berry Springs (források) Természeti Parkot. De nincs új a Nap alatt: megáradt folyó szelte ketté utunk és visszafordulni kényszerültünk. Lógó orral délután fél 5-re értünk Darwinba.

A pára annyira elviselhetetlen volt, hogy 5 percnél tovább nem is gondolkodtunk azon, hogy hol aludjunk. Sátorban nem! Semmiképp! A kocsiban már elviselhetetlen volt a dohos szag. Késő délután kempinget találni Darwinban igazi kihívás volt. Először is a kempingek (legalábbis amiben mi jártunk) irodái korán zárnak.

Az első kemping 17:00 után már zárva volt. A második kempingbe 17:40-re értünk, de a kiscsaj már a redőnyöket engedte le, hogy zár és kissé arrogánsan kérdezte, hogy mit akarunk, mert ő zárna (amúgy a tábla szerint 18:00-ig vannak nyitva). Mondtuk, hogy kabin kéne. Közölte, hogy a főszezon mostantól kezdődik, ami azt jelenti, hogy minden aranyárban van. Egy éjszaka 160 dollár. Mi van? Kicsit ledöbbentünk az áron. Megköszöntük és tovább álltunk. Ekkor már igencsak 6 után jártunk és nem értettük miért zárnak ilyen korán a kempingek.

Utunk során majdnem minden kemping este 8-9-ig volt nyitva, illetve voltak olyanok amik 24 órásak voltak, vagy volt egy kis csengő zárás utánra. Hát ebből útszélén való vadkempingezés lesz. Utolsó próbálkozás: Palms Village Resort. Szerencsénkre ők este 7-ig voltak nyitva. A legegyszerűbb, legkisebb kabinért 130 dollárt kértek egy éjszakára. Nincs más. Bevállaltuk. Két éjszakára fizettünk be, mert úgy gondoltuk, ennyi elég lesz Darwin felfedezésére, de végül hármat töltöttünk ott, mert nem akartunk sietni. 

A kemping nagyon igényes. Óriási területen fekszik, van egy nagy medencéje, meg egy hatalmas ugrálópárna a gyerekeknek. Hihetetlen kulturált mosoda, ami kicsit drága. Ekkor már a 13-dik napnál jártunk és mosnunk kellett. Egy mosógép töltet 4 dollár, de nem kell hozzá mosóport adnod, mert a gép autómatikusan adagolja hátulról egy flakonból. A szárítógép is 4 dollár, de nincs sok választása az embernek, mert a kiakasztott ruha nehezen, vagy egyáltalán nem szárad ilyen páratartalom mellett.

Darwin az Északi Terület fővárosa és igencsak meglepődtünk, hogy milyen modern. Alig lehet látni régi épületet. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy a második világháborúban a japánok lebombázták. Több bombát dobtak itt le, mint Pearl Harbour-nál. A másik ok: 1974. december 25-én - Karácsony napján - lecsapott a Tracy ciklon és megsemisítette a város épületeinek 70%-át. A ciklon teljesen elvágta Darwint a külvilágtól, megnehezítve ezzel az emberek kimenekítését. Közel 30 000 embert evakuáltak repülőkkel. Először a nőket, gyerekeket, öregeket és betegeket. Feljegyzések vannak arról, hogy rengeteg férfi öltözött be nőnek, hogy sikerüljön az "első turnussal menekülniük". A várost másodszor is újjáépítették és "ciklonbiztos" épületeket húztak fel.

Papi "kisírta" a repülési múzeumot, így ott kezdtünk. Ez egy nagy hangár, ami csurig meg van pakolva mindenfélével, ami a repüléssel kapcsolatos. Még egy igazi, nagy B52 bombázót is betoltak ide, amit az amerikaiak hagytak itt. Épp hogy elfért a hangárban. Nagyon sok időt eltöltöttünk itt, mert minden egyes gépet tüzetesen meg kellett nézni. :(

Innen átmentünk az Aquascene-be, amiről Kriszék blogjában olvastunk. Tényleg nagyon érdekes volt. Dagálykor rengeteg hal úszik fel, hogy "ingyen" kaját tarháljanak a túristáktól. A belépő kicsit borsos, 11dollár/fő. Ezért két szelet kenyér jár, amiket térdig besétálva a vízbe adhatunk oda a halaknak. Rengeteg 30 cm-es hal úszkált a lábunk között, simán meg lehet őket simogatni. A gyerekek nagyon élvezték, na meg persze mi is. A halak 99%-a Diamond Scaled Mullet. Amikor mi ott voltunk felúszott egy Milkfish is. Nem jött túl közel az emberekhez, de kb 1 m hosszú lehetett. Ijesztő, hogy tőled 2-3 méterre egy ilyen nagy hal fickándozik, amúgy ezek megnőhetnek akár 1,8 méteresre is.

A Bicentenniális parkon keresztül átsétáltunk Darwin modern kerületébe a Waterfront City-hez. Új apartmanházak sora, boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, illetve a hullámmedencével. Ez a hely cápa és krokodil mentes övezet :), több fajta hullámot képes előállítani, akár 1,7 méter magasat is. A biztonságra itt is sárga-piros ruhába öltözött vízimentők ügyelnek, akárcsak a tengerpartokon. Az egyik "kifőzde" ideális helynek bizonyult, hogy megkóstoljuk a krokodil husit. Kértünk is egy krokodil hamburgert, de a büfés közölte, hogy most nincs szezonja... Mikor, ha nem most? Értetlenül álltunk ott. Hát most ért véget az esős évszak, mindenhol hemzsegnek a krokik??!!

Már későre járt. Meleg volt és izzadtunk, mint a lovak. Irány a kemping és a medence! Másnap a Crocosaurus Cove-ban kezdtünk, ahol rengeteg krokodil volt, természetesen üvegfal mögött. Egy üvegkalitkában a bátrabbakat le is engedték a krokodilok közé, de mivel azok jól vannak táplálva, észre sem vették a kínálkozó husit, így úgy döntöttünk, ha nincsenek támadós kedvükbe mit sem ér az alábukás. Csak fölös pénzkidobás. Bejártuk a parkot, ami olyan, mint egy állatkert. Itt találkoztunk a méretes Burt-tal, aki már 80 éves és ő szerepelt a Krokodil Dundee filmben. Megnéztük azt a bemutatót, ahol egy vaskroki állkapocs kettéharap egy nagy jégtömböt.

Átsétáltunk a föld alatti olajcsatornákhoz. 1942-ben Darwinban 11 darab nagy olajtároló tartály volt a föld felszínén, de ebből a Japánok 7-et lebombáztak. Megszületett a döntés: építsünk 8 föld alatti tároló alagutat. Végül a 8-ból csak 5 alagút épült meg.

Az alagutak átlagosan 4,5 méter szélesek, 5,4 méter magasak és 77-184 méter hosszúak. Megépítésük teljes titokban zajlott. Az idős jegyszedő bácsika által elmesélt történet szerint olyannyira, hogy a közelben "csövező" emberkék sem sejtettek semmit. A csatornákat kézi erővel ásták ki. Nem használtak robbanó anyagot, csak ásót és kézi fúrókat. A kitermelt földet éjszaka a tengerbe szórták. Végül az 5 csatorna egyike sem töltötte be azt a funkciót, amire épült. Kettőben tároltak 3 éven keresztül repülőgép üzemanyagot, a másik két csatornát pedig megnyitották a turisták számára. Lehet szájat tátni és elcsodálkozni, hogy mire képes az ember. A hosszabb alagutak képesek voltak közel 4 millió liter olaj tárolására.

Nem messze az olajcsatornáktól van az igazgyöngy múzeum. Nem túl nagy területen van a kiállítás, de nagyon sok érdekes információval szolgál. Itt fent északon és Nyugat-Ausztrália partjainál felkapott dolog az igazgyöngy tenyésztés. Meg lehet nézni egy videofilmet, ami bemutatja, hogy hogyan feszítik szét a kagylókat, hogyan helyeznek bele óvatosan valamit, ami köré majd a kagyló évek alatt "megépíti" a mészkőgolyót. Van egy érdekes történet arról, hogy ki és hogyan találta fel a nehéz rézsisakot, amivel először lementek a búvárok gyöngyöt gyűjteni, illetve van egy felsorolás a különleges alakú gyöngyökről. 1883-ban találtak egy olyat, ami 9 darab gyöngyből volt természetesen összeragadva és egy kereszt alakot formált. El is nevezték a Dél Keresztjének. Később egy aukción egy katolikus szervezet vette meg és a pápának adták, állítólag most is a Vatikán kincstárában van.

Átautóztunk a Fannie Bay börtönbe, ami egyike a ciklont túlélt épületeknek. Igencsak primitív körülmények között éltek itt a rabok, de az egyik ismertető tábla szerint abban az időben a börtönben jobban éltek az emberek, mint kint, mert az egyik razzia alkalmával a rabok számlálásakor eggyel többen voltak bent, mint kellett volna. Innen nem messze van egy 1834-es nagy Qantas hangár tele régi autókkal. A belépő fizetése nem kötelező, hozzájárulásos alapon megy. Sehol egy ember aki felügyel rád. Érdekes, és minden autó, kiállított tárgy még a helyén volt...

Másnap reggel összecuccoltunk. A következő rész előzetese: Kakadu Nemzeti Park, Mataranka újra - most már tudtunk úszni a hőforrásokban, West MacDonnell Nemzeti Park, illetve lélekben és ételben felkészülés az utolsó földutas szakaszra.

Képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetők.

Kata

Megfejtés

Köszönjük szépen a próbálkozásokat, de nem érkezett helyes megfejtés, így most én következem. :)

A válasz az eskü szövegének első sorában rejlik, ami így szól:

"From this time forward, under God..."

Ami szószerinti fordításban elég csúnyán hangzik: "Mostantól kezdve, Isten alatt..."

Na, kezd tisztulni a ködfátyol? Ausztrália multikultúrális ország, így nem elég, hogy több mint 200 nyelvet beszélnek idelent, de a különböző vallások száma sem elhanyagolható, nem is beszélve az ateistákról. Éppen ezért, hogy senki se érezze magát megsértve azzal, hogy az Úr nevét a szájára kell vennie, kétfajta esküszöveg létezik. Az egyikben szerepel az "Under God" kifejezés, a másikban nem.

Így történhetett, hogy Katám, aki a "másik" szövegezést választotta csak a második csoporttal mondhatta el esküjét. Addigra én már... :)

Nos, ez a története annak, hogyan is lettem én egy perccel hamarabb ausztrál állampolgár. Ez az igazság, Isten engem úgy segéljen! 

Aki nem hiszi, járjon utána! :)

Papi